Most, hogy a kvótanépszavazás finisében a szögletes világképéről ismert Németh Szilárd már a nemzetállami gondolatot féltette a civilektől és a „nem” szavazattól eltérő bármiféle állampolgári meggyőződéstől, érdemes egy pillanatra megállni és végiggondolni: milyen lesz ez az ország a vasárnapi referendum után, mától kezdve.
A Fidesz csaknem húsz éve kezdte el ásni azt az árkot, amely tegnap óta immár feneketlen szakadékként tátong az ország kellős közepén. Egy a tábor, egy a zászló, valamint a haza nem lehet ellenzékben, és még sorolhatnánk a falvédőre kívánkozó, veretes orbáni lózungokat. Megannyi hőzöngés, kár is lenne rájuk szót pazarolni, csak éppen ezek tették tönkre Magyarországot.
2002-ben még az különböztette meg az őféléket a miféléktől, hogy ki visel kokárdát március második felében is. 2016-ban már mintha nem ugyanazon a bolygón élnénk. Trafik- és földtulajdonosok, hibázni képtelen pályázatnyertesek, saját lábon álló gyermekek és más pereputtyok hadoszlopa masíroz a napos oldalon, az árnyékban pedig
ott rágják a gittet a lúzerek. A mifélék, akik a demokratikus szabadságjogokat előbbrevalónak érzik a rezsicsökkentésnél, akik hátborzongatónak találják, hogy a hatalmon lévők szemérmetlenül kisajátítják az országukat, és igen, Európában akarnak élni, nem abban a biztonságos, lakatra zárt, használt lábvízzel teli lavórban, amelyet Orbán és segédszemélyzete kiporciózott a magyaroknak.
Ugye, önök is kerültek olyan helyzetbe az utóbbi hetekben, amikor szívüknek kedves személy, akár közeli családtag mélyen a szemükbe nézett, és azt kérdezte: De most őszintén, te szeretnéd, ha tízezerszám idejönnének az arabok? Most megmondhatod, nem hallja senki. És önök is ordítottak tehetetlenül, mert egyrészt akarja a fene, másrészt a vörösiszap-katasztrófát meg a tiszai ciánszennyezést sem akarta senki, de lett, és ha baj van, akkor nem a vágyak számítanak, hanem az elemi emberség. Ezt nem lehet szofisztikáltabban kifejteni, ezzel a tudattal kell élni. Bajban máshol húzódik a startvonal, fölösleges azon lamentálni, hogy a magyarság vajon tudta-e, hogy a rászorulók nyomorának enyhítése pénzbe kerül, meg hogy a jó emberek közé minden korban és minden nációban befurakodnak bűnözők is.
Aki nem tudta, fáradjon vissza az alsó tagozatba, mi többiek pedig gondolkodjunk azon, hogyan lehet a ránk zúduló humanitárius katasztrófa közepette a lehető leghatékonyabban és legemberségesebben eljárni.
Mától kezdve olyan ország lesz a hazánk, ahol semmiféle értéket nem jelent majd a szolidaritás. Nem lehet hónapokon át vadítani emberek millióit egy célcsoport (jelen esetben: a menekültek) ellen úgy, hogy az uszulás megmaradjon egy ilyen szűk csapáson. Aki fel van hergelve, az nemcsak egyféle nyomorral szemben lesz immúnis: az bizony feljogosítva érzi majd magát arra is, hogy ugyanígy utálja a többi rászorulót.
És most ne „csak” a cigányokra tessenek gondolni. És ne csak a civilekre, a liberálisokra, a kommunistákra vagy a kétfarkú kutyákra. A jóléti demokráciák alapvető szervezőelve a szolidaritás. E nélkül nincsenek nagy ellátórendszerek: szolidaritási elven működik egy bő évszázada a nyugdíj, az egészségügyi ellátás és az oktatás is. Jövedelme arányában mindenki adót és járulékokat fizet, hogy az így beszedett pénzből az állam biztosítsa a tanulás, a gyógyulás és a megélhetés lehetőségét az egész közösségnek. Aki azt a hazug alternatívát sulykolja a magyarok fejébe hosszú ideje, hogy vagy te, vagy a hazájukból menekülők, az már középtávon is társadalmi katasztrófát idéz elő: megkérdőjelezhetővé teszi a társadalmi szolidaritást mint rendszerszervező elvet. Márpedig ami ebben az országban megkérdőjelezhető, azt meg is kérdőjelezik. És a következő lépés akkor már borítékolható.
A szolidaritás építményén persze nem ez lesz az első repedés. A rendszerváltás óta eltelt huszonöt év valójában még a szilárd alapokat sem volt képes megteremteni. A széles körű adóelkerülés, a számla nélküli foglalkoztatás vagy épp a minimálbér plusz zsebbe fizetés konstrukciója egyrészről sokszor a mindennapi megélhetés záloga – másrészről olyan csapdahelyzet, amelynek borzalmas buktatóira csak akkor fogunk rádöbbenni, amikor már ránk is csattant az egérfogó fedele. Amikor nem kapunk nyugdíjat, mert nem lesz, aki a munkajövedelméből kifizesse, vagy amikor összeomlik az állami egészségügy, mert fenntarthatatlanná válik a gyéren csordogáló járulékokból. Tíz év? Húsz? Mindenképp tanúi leszünk. Ahogy annak is, hová vezet a szolidaritáson átlépő közoktatási rendszer.
Ami pusztán egyszerű szülői előrelátás, amíg a műveltek és tehetősek, azaz a jó érdekérvényesítők kikönyöklik a gyereküknek az állami szortimentből a legjobb iskolát (értsd: a legjobb felszereltségűt, a felzárkóztatásra szorulókkal nem bajlódót), de újratermelődő társadalmi katasztrófához vezet, ha egész rétegeket hagy az út szélén, tízezreket nem tanít meg semmire, borítékolva, hogy ne is válhassanak önállóan boldoguló, adófizető állampolgárrá.
Az üzenet, hogy nem kapsz segélyt, ha nem mondasz nemet, vagy nem lesz közmunka, ha idejönnek a még nálad is nyomorultabbak, csak annyiban jelent új színt az eddigiekhez képest, hogy a korábbinál is leplezetlenebbül világít rá a Fidesz kegyetlen világképére. Miként az is, hogy bár a kórusban migránsozó keresztény konzervatívok bizonyára tudják, miféle szellemet engedtek most ki a palackból, láthatóan magasról tesznek rá.
Rövid távú politikai céljaikat az indulatok gátlástalan felkorbácsolása szolgálja. Aztán hogy mi lesz az országgal október 3-án, az e pillanatban szerintük még a jövő gondja.
Forrás: N. Kósa Judit
Népszabadság
