A cikk szerzője: Kormos Anett

Gondban vagyok.

Ráadásul a problémám személyes. És csak azért merem megosztani egy olyan fórumon, ami – elítélendő módon – nem kizárólag az én sérelmeim orvoslásával foglalkozik, mert azt hiszem, ez a probléma nemcsak az enyém, hanem a tiétek is. Mindannyiunké. De legalábbis sokunké.

Azt is elárulom (bár nem kérdeztétek), hogy ezt az cikket, nem úgy írtam, ahogy szoktam, nem hagytam, hogy a gondolataim csak úgy kicsorogjanak az ujjaim végén a billentyűzetre, hanem számtalanszor újraírtam, újrafogalmaztam. Főleg azért, mert

az elmúlt években ahányszor csak megnyilvánultam az oktatással, az iskolával, az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban, az mindig nem várt, és főleg nem kellemes következményekkel járt.

Megtanultam, hogy a szülőnek úgy belekötni az oktatásba, hogy a gyerekei még az iskolapadban ülnek, meglehetősen kockázatos mutatvány, főleg, mert ilyenkor nem is elsősorban a saját, hanem a gyerekei bőrét viszi vásárra.

Éppen ezért most mindent elkövetek, hogy a lehető legóvatosabban fogalmazzak.

Sokat beszéltünk/írtunk már arról, hogy a hazai oktatási rendszer olyan, mint egy fából készült vaskarikákból font befejezetlen körkerítés. Mutogattunk a tanárokra, mutogattunk a szülőkre, mutogattunk felfelé és lefelé. Magam is elfáradtam ebben a szélmalomharcban, pedig én valójában csak a csatamező perifériáján hadonászom, hátrányos helyzetem nem hátrányosabb az átlagos szülők helyzeténél, hiszen két egészséges, jó tanuló, jó magaviseletű kislány anyukája vagyok.

Elégedetlenségem a súlyosabb problémákkal küzdő szülők problémájához képest nyilvánvalóan semmiség, de attól, hogy van, akinek rosszabb, még nem tudok kötelező érvényűen megelégedni a saját helyzetünkkel.

A lányaim most ötödik és hatodik osztályba járnak egy kedves kertvárosi iskolába, ami pont olyan, mint egy kedves, kertvárosi iskola. Van néhány tanár, akik emberfeletti munkával, mély elhivatottsággal a legjobbat igyekeznek kihozni a gyerekekből, és akiknek ezért őszinte hálával tartozom, és vannak nyilván olyanok is, akiknek semmivel sem tartozom, legfeljebb egy „mégis, mi a faszt csinálsz?“ kérdéssel, amit viszont a fent említett következményeket szem előtt tartva inkább magamba fojtok. A kisebbik lányom többnyire kitűnő bizonyítványt produkál csak úgy hobbiból, a nagyobbik viszont a négyes bizonyítványért is erősen megszenved. Mindjárt itt szeretném leszögezni, hogy bár nekem gyerekkoromban nem volt ildomos kitűnőnél rosszabb bizonyítványt hazavinni, ezt a családi örökséget nem akasztom a lányaim nyakába.

Nem gondolom, hogy a kitűnő általános iskolai bizonyítvány egyenes út lenne a boldog és sikeres felnőttlétbe, épp ezért nem is várom el.

De sajnos azzal nem számoltam, hogy a gyerekeimre nemcsak az én elvárásaim lesznek hatással, hanem a tanárok és az osztálytársak elvárásai, értékelése is. Mindez különösen a nagyobbik lányomat érinti érzékenyen, aki minden erőfeszítése ellenére abba a tükörbe kénytelen belenézni nap mint nap, hogy ő „nem elég”.  Persze megrándíthatná a vállát, de nem rándítja. Kezdi elhinni, hogy az elé tartott torz tükörkép, ő maga.

És ez a felismerés döbbentett rá, hogy nem voltunk igazán körültekintőek akkor, amikor neki iskolát választottunk. De hát honnan tudtuk volna? Úgy értem, évek kellettek hozzá, hogy felismerjük, ami jó az egyiküknek, az korántsem biztos, hogy jó a másikuknak is. De felismertük. Felismertük, hogy a lányunknak, aki elképesztően kreatív, aki az alkotásban teljesedik ki, akinek kézügyessége, szókészlete, újító ereje felülmúlja a legtöbb felnőttét, elkezdte butának érezni magát, mert nem tudja kiszámolni a kocka térfogatát.

És abban, hogy a gyerekembe belecsepegtessék az értéktelenség agresszívan pusztító mérgét, egyetlen iskolával sem vagyok hajlandó partnerséget vállalni, úgyhogy a váltás mellett döntöttünk.

Előre örültünk a férjemmel, hogy nem egy egyiskolás kisvárosban lakunk,  hanem itt, a fővárosban, ahol számtalan olyan intézmény van, amely a poroszos oktatással szemben a kompetencia alapút hangoztatja. Ami azt mondja, hogy kilógni a sorból, másképpen gondolkodni, másfelé nyitottnak lenni nem feltétlenül bűn. Ami azt üzeni, ha valamiből nem vagy olyan jó, mint az átlag, az nem jelenti, hogy általánosságban rossz vagy. Gyorsan ki is választottunk néhány olyan iskolát ezek közül, amelyek egész napos utazás nélkül is elérhetőek, és megkezdtük a felvételire való felkészülést. Csakhogy hamar leesett a tantusz, hogy ezekbe az iskolákba pont ugyanazt a felvételit kell megírni, mint bármelyik másik intézménybe, vagyis pont azokból tárgyakból kellene gyorsan az átlagos szintre felzárkóztatni a lányunkat, melyekben alulmúlja az átlagot.

Olyan, mintha az elefántnak ugróiskolával kellene bebizonyítania, hogy ő amúgy hatalmas és erős, úgyhogy helye van a cirkuszban.

Bár a küzdést nem adtuk fel, este kilenckor még a felvételi feladatlapok fölött görnyedünk, nyilvánvalóan elgondolkodtunk, milyen egyéb, több sikerrel kecsegtető lehetőségek vannak még. Ekkor kiderült, hogy van a fizetős módszer is, vagyis ha összeszedjünk minden vagyonunkat, esetleg egyikünk szerveit is áruba bocsátjuk, akkor végül is van rá esély, hogy utódunkat betuszkoljuk egy iskolába, amelyik azt üzeni: várjuk a különleges, kivételes képességekkel rendelkező gyerekeket… főleg, ha gazdagok… vagyis… az is elég, ha csak gazdagok.

Na most, ha elvi okokból ezt a fizetős rendszert nem akarjuk támogatni, az elefántunk pedig nagy valószínűséggel el fog hasalni az ugróiskolán, akkor milyen lehetőségünk marad még? Milyen lehetőségünk marad arra, hogy kimentsük őt egy rendszerből, ami nyilván nem szándékosan, pusztán működési mechanizmusánál fogva – félek – lassan örökre beleégeti lányunkba a „nem vagy elég jó“ – üzenetét?

Szerintetek?

Mert nekem csak egy jut eszembe. De sajnos nem vagyok olyan bevállalós, mint Forrest Gump anyukája.

Kormos Anett (wmn.hu)