Az ember csak fogja a fejét. Elképesztő, ami Csepelen folyik a szoborállítás ürügyén

Harminckét késszúrással ölték meg 1957-ben Szentgotthárd-Farkasfán Brenner János áldozópapot. A gyilkosságra hivatkozva állítatta a Borbély Lénárd vezette önkormányzat fideszes frakciója a bestiálisan meggyilkolt pap emlékére Csepelen a szobrot. Az emlékművet a szintén kegyetlenül meggyilkolt két csepeli ember iskolájának közelében helyezték el. Az avatási ünnepségre pedig akkor került sor, amikor a fővárosi Duna szakaszon vízbe fulladt emberek porladtak még (kimentetlenül) a mederben. 

Túl sok a véletlenből, túl sok az egybeesésből, túl sok az erőszak áthatásából! 

A tájékoztatás hiánya miatti lakossági értetlenségben nem csoda, hogy felvetődnek bizonyos kérdések. Azok a kevesek, akik olvassák a némethszilárdi és borbélylénárdi közpénzen kiadott fideszes szócsöveket, csodálkozva érdeklődnek, hogy ki is volt Brenner János, akiről szobrot készítenek Csepelen? Aztán érdeklődnek, hogy

a szent életű embernek mi köze volt Csepelhez? Ezekre a kérdésekre nem lehet megnyugtató választ adni! Brenner János ugyanis nem volt csepeli! Nagy valószínűséggel soha a rövid élete alatt nem is járt itt!

Akkor pedig miért pont Csepelen állítanak neki szobrot? A gondolkodó emberben joggal felvetődhet, hogy nem a megemlékezés, sokkal inkább valamilyen más cél vezérelte a szobrot ide képzelőket? Talán egy ideológiáé? A horthysta, revizionista ideológiáé? Az, amelyik közel egymillió magyar életébe, és az ország romba döntésében játszott főszerepet? Az is kérdés lehet, - mivel a „bőrkabátos” terrorszervezet utódjaként kialakult hivatásos fegyveres testületnek tagja volt egyikük felmenője - esetleg családi bűnbánat vezérelhette azokat a korifeusokat, akik a szobrot éppen Csepelre képzelték? A választ nem tudhatjuk! Az is lehet, hogy a másik döntéshozónál csupán az erőszak kultuszának titkolt igenlése volt az a motívum, ami éppen ezen a helyen, egy ilyen gyilkosság áldozatának állított szobrot? Az is erősíti ezeket a fals hangokat, hogy Brenner János nem az első az olyan ember, akiről úgy állítanak szobrot Csepelen, hogy nincs kötődése a településhez. 

A diktatúrák sajátossága, hogy úgy állítanak szobrot, úgy hoznak létre emlékhelyet, hogy arról nem konzultálnak a lakossággal (Erről, az Urmánczi és a Czibor Nagy-Bozsi szoborállításról például időszerű lett volna konzultálni!) Az így felállított szobor (bármennyire tiszteletre méltó is annak az embernek az életútja, akiről formázták) nem szerethető példa, hanem, - éppen erőszakos kialakítása okán - ellenszenvvel ráerőltetett diktátummá válik. Különösen az, ha az embereknek olyan képzete támad, hogy a szobor állítójának valójában esze ágában sem volt a névadónak emléket állítani, csupán ürügyként használta a szent életét arra, hogy saját (erősen túlértékelt) imázsát fényezze. 

Tudomásul kéne vennie minden döntéshozónak, hogy az ideológiák gyakran változnak, a vezető ember halandó, funkciója pedig véges! A szobrok, emlékhelyek viszont emberöltőket átívelők. Elkötelezett felelősséggel kéne tehát gondolkodni velük kapcsolatban, mert hosszú távú nyomatot tesznek abban a közösségben, ahova elhelyezik őket. Míg az építészek betonja harminc nap alatt kőkeménnyé köt, a szobrok emlékhelyek posztamensének alapja évtizedekig képlékeny! Úgy kéne szobrot állítani, hogy az a lakosságnak a példaképekkel szembeni igényeit, erkölcsi értékeit, morális elvárásait szolgálja. Azok az emlékművek, emlékhelyek melyek nem ilyenek (mint a közelmúlt történéseiből láthatók) könnyen erodálódnak, esetleg a szoborparkok átmeneti retro-világába kerülnek. Jobb esetben a kőtáblára vésett nevek gazdáival együtt!

Forrás: Horváth Gyula Facebook oldala