"A hatalom emberei ma törvényt hoznak a melegek ellen, de holnap már ők mondják meg, hogy ki a meleg – holnapután meg nekiesik a felheccelt tömeg azoknak, akikre a hatalom ujja rábökött. Ez így lesz, mert így szokott lenni. A magyar társadalmat ez mindenesetre nem érdekli, az úgynevezett magyar nemzet ezt a szégyent, ami Európa közepén most megesett, egy vállrándítással elintézi. Az úgynevezett magyar nemzet hallgat, méghozzá azért hallgat, mert nem tanult meg rendesen beszélni: kiskorúnak van nézve, aki csak a hatalom mutogatásából (értsd: az erőből) ért. Márpedig a hatalom nem akarja, hogy a magyar nemzet iskolázott, kiművelt főkből és pallérozott elmékből álljon, mert az efféle embereknek megvan az a bosszantó szokásuk, hogy megtanulnak rendesen beszélni, és értelmes mondatokban küldik el a hatalmat oda, ahová való."

Hétfőn kimentünk a Kossuth téri tüntetésre, amit a homofób törvény ellen szerveztek, de nem értem, hogy minek. Mármint azt nem értem, hogy minek mentünk ki, ha egyszer előre tudtuk, hogy fölösleges. Hogy a tömegben kettővel többen legyenek, akik kifejezik a tiltakozásukat? Remek program, tényleg. A keddi meccs nagyobb felfordulást csinált a városban, mint az elmúlt tíz év minden ellenzéki tüntetése összesen. Ráadásul a

hétfői tüntetésen elhangzott két szófordulat, amit harminc éve nem hagynak ki a szónokok – de az is lehet, hogy harminc helyett háromszázat kéne írnom, csak hát én pusztán az utóbbi három évtizedben járok tüntetésre.

Az egyik szófordulat az volt, hogy „nincs hová hátrálnunk”; a másik meg az, hogy „ne legyenek kétségeink”. Jaj. Ha valamit meguntam, akkor ez pont az a szöveg. Mindig mindenki elmondja, hogy nincs hová hátrálnunk, és mégis hátrálunk harminc éve – de az is lehet, hogy harminc helyett háromszázat kéne írnom, csak én életkori sajátosságok miatt még három évtizede hátrálok. Korábban úgy volt, hogy előre fogunk menni, de ebből kétségtelenül hátrálás lett – s közben azt vettem észre magamon, hogy nincs kedvem tüntetésre menni, de hát ebben nincsen semmi meglepő. Járjanak tüntetni azok, akik még hisznek benne, hogy van értelme.

Ezt a lelki tünetet alighanem fásultságnak, kiégésnek, beletörődésnek hívják azok, akik még hisznek benne, hogy a magyar szavaknak a magyar társadalomban van értelmük – én ebben sem hiszek, de ennek sincs jelentősége. Ha volna a szavaknak értelme, akkor ezt a homofób törvényt nemhogy elfogadni, de előterjeszteni sem lehetett volna, mert becsületes, jóhiszemű, rendes ember ezt a törvényjavaslatot nemhogy nem szavazza meg, de be sem nyújtja. A magyar választópolgár arcát ismét elborítja a szégyen pírja választott képviselői miatt, de mindegy, ennek sincs jelentősége, mert a választott képviselő az embert sem választónak, sem polgárnak nem tekinti, csak egy kipipálandó adatnak a Kubatov-listán.

A hatalom emberei ma törvényt hoznak a melegek ellen, de holnap már ők mondják meg, hogy ki a meleg – holnapután meg nekiesik a felheccelt tömeg azoknak, akikre a hatalom ujja rábökött.

Ez így lesz, mert így szokott lenni. A magyar társadalmat ez mindenesetre nem érdekli, az úgynevezett magyar nemzet ezt a szégyent, ami Európa közepén most megesett, egy vállrándítással elintézi. Az úgynevezett magyar nemzet hallgat, méghozzá azért hallgat, mert nem tanult meg rendesen beszélni: kiskorúnak van nézve, aki csak a hatalom mutogatásából (értsd: az erőből) ért. Márpedig a hatalom nem akarja, hogy a magyar nemzet iskolázott, kiművelt főkből és pallérozott elmékből álljon, mert az efféle embereknek megvan az a bosszantó szokásuk, hogy megtanulnak rendesen beszélni, és értelmes mondatokban küldik el a hatalmat oda, ahová való.

Forrás: Kácsor Zsolt Jaj (indulatszó) című cikke a Népszavában