"Legendákból ismerhettem a hírneves, a csepeli és más közeli gyárak dolgozóinak téglajegyeiből épült pesterzsébeti művelődési házat, tradicionális becenevén a Csilit, a munkásművelődés egyik fellegvárát"

Ötven éve élek ebben a jeles külvárosban. Sokat korábban nem tudtam róla. Családi emlékeink közt őriztük a szomorú tényt, hogy apám testvérét és családját innen hurcolták a halálba 1944-ben, s tudtam azt is, hogy nagybátyám egykori házát az életben maradt testvérek az itt működött Misztótfalusi Népi Kollégium javára ajánlották fel (emléktábla is őrzi a rövid életű intézmény nevét).

Szintén a legendákból ismerhettem a hírneves, a csepeli és más közeli gyárak dolgozóinak téglajegyeiből épült művelődési házat, tradicionális becenevén a Csilit, a munkásművelődés egyik fellegvárát. Tanulmányaimban szerepelt az egykori szavalókórusok, olvasókörök hagyománya. Tudtam, hogy

még cserkészként itt vezetett bábjátszó kört Vízváry László. Azt meg már egy kutatási beszámolóból tudtam meg, hogy Dévényi Róbert, az amatőr színjátszó mozgalom legendás alakja „munkásművelődés” keretei között szervezett, rendezett meglehetősen társadalomkritikus irodalmi színpadot ugyanitt, a hatvanas években.

De hiszen ez utóbbi időben én is jártam a Csiliben! A Radnóti Gimnázium Dési Huber Istvánról elnevezett ifjúsági alapszervezete – az akkor III. A osztály - kapott meghívást az itt működő Dolgozók Iskolájától. Osztálytársainkkal kortárs költők műveiből állítottunk össze műsort – Benedek Miklós is a fellépők között volt. Az osztály minden tagja választott magának verset – így állt össze az este. (Emlékszem: Ladányi Mihályt és Juhász Ferencet mondhattam, volt, aki Bella István ifjúi hevületéért rajongott, más Maróti Lajos ifjúságféltő töprengéseiért, Ratkó József indulataiért.) A műsort hosszú beszélgetés követte a közönséggel. A felnőttek történelemtanára (későbbi, országos hírű pedagógiai kutató) az egzisztencializmus kérdésfeltevéseire élezte ki a beszélgetést, élet és halál választásának dilemmájára; a diákokkal együtt érkező professzor kedves antikjainak sztoicizmusát idézte fel.

Ez a költői est idéződött fel bennem, amikor a minap meghívást kaptam a Csilibe, költészet-ünnepre. Őszülő férfiak és az ünnepi esemény tiszteletére felfrissített frizurát viselő asszonyok - így mondjuk: műkedvelő versmondók - álltak a pódiumra, s a kezdeményezők, az éppen hogy nyugdíjba vonult énektanárnő, kórusvezető és egy önkormányzati képviselő biztatása mellett elmondták kedves verseiket. Petőfi Sándor, József Attila, Radnóti Miklós, Pákolitz István, Nagy László és Ratkó József szavai, mondatai szólaltak meg – az iskolai kánonból is jól ismert szövegek, s egy-egy ritkán hallott mű. Szerelemről, hűségről, hazaszeretetről a műsor első részében, majd a „nép nevében” felizzó indulatokkal a fináléban. A nem túl nagy, de lelkes közönséggel együtt énekeltünk békésen a végén Sebő Ferenc „slágerét”, a Rejtelmeket.

Egy tavaszi este volt Pesterzsébeten – néhány nappal a munkások ünnepe, május elseje előtt. Az egykori vasasok közel 120 éve határoztak a munkásotthon létrehozásáról, 1918 márciusában állt a ház. Az ünnepi versműsor órányi ideje alatt egy évszázad öntevékeny művelődési folyamatai idéződhettek fel. Talán nem csak bennem.

Forrás: Trencsényi László (Népszava)