Sándor Mária csepeli lakos! Itt járta a golgotáját. Sándor Mária befejezte! Megcsömörlött, csalódott és visszahúzódik magányába. És még örülhetünk, hogy ezt megteheti, mert nem vérzett el, amikor elkeseredésében felvagdosta az ereit. Nem tudhatjuk, hogy ebből az igaz emberből valójában mennyi is maradt.
Nem tudhatjuk, hogy a fizikai megmaradása vajon az emberi megmaradásának milyen hányadát takarja!
Már az is tragédia egy demokráciában, ha egy ember úgy érzi, hogy felesleges, és hogy magányos a küzdelmében.
Sándor Mária nem magáért küzdött, hanem a beteg, elesett emberekért.
Betegekért, szakdolgozókért, a nővérekért, a lelkiismeretes, túlhajszolt orvosokért. Komolyan vette, hogy egy demokratikus országban fel lehet lépni a munkatársak jogaiért. Gondolta, hogy ő az élre áll és követni fogják azok, akik szenvednek! Hitt a költőnek: „csak az hívjon magával, ki vezetni mer”. Azt hitte, hogy a tudós emberek által leírt magasztos nagy szavak egyben ugyanazt a tartalmat is jelentik, amit kiolvas belőle egy tisztességes ember.
Nem hitte, hogy a tisztességtelenek általi olvasat lehet a nyerő. Hát, az lett! Keserűen kellett ráébrednie, hogy a szavak nem azt jelentik, amit ő itt Csepelen ért rajta!