"A szolidaritás, nem igény, hanem létfenntartó erő! Most is őszinték! Ezért nem is nagyon mernek beszélni. 'Még a falnak is füle van' - vélik. Egykedvűen lógó orral ballagnak. A kérges tenyerek, meg a fáradt női kezek csak a tábla fogantyúját szorongatják tehetetlen dühükben. Úgy érzik, a demokrácia cserbenhagyta őket!"  Horváth Gyula írja le így keserű élményeit, amelyeket május elsején, a munka 2013. évi ünnepén szerzett Budapesten, a Városliget közelében lévő utcákban. A  teljes cikket olvasóinknak ajánljuk:

Május elsején a fasorban emberek gyülekeztek. Egyen trikóban és civilben, kezeikben tábla, a gyerekek pedig lufikkal futkároztak önfeledten.
Néztem őket és gyermek és ifjúkorom felvonulásai jutottak az eszembe.
Hasonló! Hasonló, de mégis egészen más!
Akkor még én is fiatal voltam és volt okom vidámnak lenni. Ma már korosabb vagyok és nem sok okom van a vidámságra. Így láttam társaimat is, akik a sorokban álldogáltak. Se sör, se virsli, de még üdítő sem volt a gyerekeknél.

A Vasasok csapatába vitt a nosztalgia. A piros kék zászló mágnesként vonzott.
Nemcsak régi kohász múltam miatt, hanem kerületem megtagadott zászlajának emléke miatt is. Körülnéztem, és az "ünneplő" emberek egész mások voltak, mint régen. Nem láttam ünneplőbe öltözött öltönyös szakikat, kirittyentett feleségeket és mutogatásra kényelmetlen hacukákba öltöztetett gyerekeket. Annál több volt a bermudanadrágos és klott gatyás férfi, a trikós suhogós szabadidő-ruhás nő," játszóruhás" gyerek. Aki már farmert viselt, inggel vagy blúzzal, az kiöltözöttek közé számított. A reprezentatív nyilvánosság ebben az esetben semmilyen ünnepet nem tükrözött.
Valószínűleg azért nem, mert valójában nem is nagyon volt mit ünnepelniük május elsején a munka ünnepén. A munkásember, a kétkezi dolgozó és a bérből és fizetésből élő ma a társadalom perifériájára sodródott. Harminc éve a Dózsa György úti hangszórók azt hazudták neki, hogy övé a hatalom. Nem hitte, mint ahogy azt sem hiszi, amit most hall, hogy a dolgozó ember boldogul. Ezt, ami most van, mindennek lehet nevezni, csak boldogulásnak nem!

Úgy érzi, hogy a rendszerváltás igazi kárvallottja a dolgozó ember lett!
Megszokta, hogy a munkában a kollégák egymásnak azt mondják, ami a valóság. Nem csak azért, mert az erkölcs ezt kívánja, hanem azért, mert a saját érdeke is ezt követeli. Amennyiben eltérnek az igazságtól és félrevezetik egymást, nagy a valószínűsége, hogy sérülést szereznek, vagy selejtet gyártanak. A selejt, pedig erkölcsi és anyagi értelemben, de az önbecsülésben is károkat okoz. A dolgozók a munkában is és az életben is egymásra vannak utalva.
A szolidaritás, nem elvárás, hanem létfenntartó erő! Most is őszinték!
Ezért nem is nagyon mernek beszélni. "Még a falnak is füle van": vélik. Egykedvűen lógó orral ballagnak. A kérges tenyerek, meg a fáradt női kezek csak a tábla fogantyúját szorongatják tehetetlen dühükben.
Úgy érzik, a demokrácia cserbenhagyta őket!

Magyarországnak a rendszerváltás óta nem volt olyan kormánya, amelyik be ne csapta volna őket. Csak abban volt különbség, hogy volt, amelyik kicsit, és volt, amelyik nagyon! (Most az utóbbit "élvezhetik".)
Az államnál a munkáltatók édes gyerekek voltak, és ők mindig mostohák. A nadrágszíj állandóan az ő oldalukba vágott keményebben és mégis bűntudatot plántáltak beléjük, hajdani "vétkeikért". Már nagyapáik is unták a maszlagot, mellyel etették: majd jobb lesz!
A munkahelyen sincs becsületük. A munkáltató jóindulatától és nem a törvény szigorától függ a sorsuk. Vannak helyek, ahol nem jelentik be, hanem "feketén" dolgoztatják. Próbaidő előtt kirúgják. Nem adják meg a kialkudott bért. Megalázzák és lenézik őket.
A közszférában a "nem haveroknak" létminimum közeli fizetésük van, holott ők végzik a munkát. A munkavédelmi és munkaidő előírások felvetése a kirúgást vonják maguk után. Baleset esetén magára kell vállalnia a felelősséget.
Egész munkaidejében kiszolgáltatott, hát hogyan érezhetné szabadnak magát? Szorong és fél a retorzióktól és a horribilis büntetésektől, mely tönkreteheti a családját és nem érti, hogy mi is a jó a demokráciában?
A félelem és az igazságtalanság miatt indulat feszül benne. Nem csak benne, hanem azokban is, akik a rendszer haszonélvezői, kis és nagy főnökei. Ők is tudják, hogy becstelenség, amit sorstársaikkal tesznek, uraik kegyeiért. Ezek az elfojtott indulatok csapnak fel a társadalom, különböző területein, és a durvaság és kegyetlenség riogatja az embereket országszerte.
A reprezentatív nyilvánosság ezt mutatta a Városligetben május elsején!
A kormány vezetői, nem voltak kíváncsiak a dolgozókra. A kormány máshol "jobban teljesít!"
A megosztottság és az ellenségesség szításában, az "oszd meg és uralkodj"-ban, a népek összeveszejtésében és a mértéktelen jövedelem különbségek megteremtésében mindenképpen: mert ez látszik. A jólét és a boldogság, nem! A dolgozóknál nem!