Trrrr, trrr, trrr…!
Már napok óta mást sem hallani a csepeli Rózsa dombon és a Tesco környékén, mint a légkalapácsok zaját.
Épül a „várva-várt”, konténer átrakó! Persze ezt pontosan sem a kerületi képviselők, sem az érintett lakosság nem tudhatja. Elég, ha Szíjártó Péter, meg Borbély Lénárd tudja! Tudják, hogy mi a jó az ott lakó embereknek. Sőt, jobban tudják mint azok, akik nap, mint nap ennek a METRANS beruházásnak a hátrányait „élvezhetik”. Hát a frászt tudják jobban!

Esetleg azt tudhatják, hogy mennyi hasznot hozhat (nekik) az a százmilliárd, ami ott elköltésre kerül! Az már egy kicsit sem érdekli őket, hogy az ott lakóknak milyen szenvedést okoznak. Öregek, és szegények laknak azon a környéken! Olyanok, akik hajlékukat a maguk két kezével, apródonként építették. Szerényen, fokozatosan, takarékosan, egy élet munkájával. Ötven éves koruk után, azt hitték, hogy olyan házuk van a gyár közelében, amiben nyugodtan leélhetik hátralévő éveiket. A ház, nem a legkorszerűbb, (még csak nem is a leg szabályosabb, sőt, még szakmai, építészeti kifogásokat is lehet emelni velük szemben) de az ő életüket már kiszolgálja – gondolták. Sokan ebben a tudatban is haltak meg!  Azt hitték, hogy itt maradt életük társa biztonságban van!

Nem kevés azoknak a hajlékoknak a száma, ahol, csak egy néne, vagy egy bátyó, magában él. Ezeknek az embereknek kellet a múlt év őszén arra ébrednie, hogy „földrengés” van!

Földrengés persze nem volt! Csak a győri gyerek, meg a nagyváradi suhanc összekacsintott, és elhatározta, hogy megtréfálja az öregeket! Miután állami és önkormányzati luxusautóikon végigmasíroztak a térségen, (és francia pezsgővel, muranói kristálypohárban koccintottak az eljövendő sikereikre) jelt adtak a toronydaruknak, hogy megkezdhetik gyilkos tevékenységeiket. Többtonnás acélgolyókkal döngették a salak térség talaját. Zömítették a földet. Azért, hogy a több tíz méteres, és több mint száz éves, kohó- és erőműi salakréteg alkalmas legyen a konténerek ezreinek tárolására, átrakására, bontására, valamint vegyi mentesítésére. A húsz méterről lezuhanó acélgolyók keltette rezgés volt az, amit az ott lakók földrengésként érzékeltek. Néhány „dobás” után, aztán jött a vakolat is, meg elkezdtek repedni az öreg háza falai.

Össze fog dőlni! Sírtak egymás vállain kétségbeesetten, mert más nem volt mellettük.
Az embereket senki nem értesítette arról, mi történik a kertjük alatt, mire készülhetnek, és hol és kinél jelentkezhetnek, ha bajuk esik! Az ő kárukat, (életüket) Szíjártó, meg Borbély járulékos veszteségként már a tervezésnél leírta! (Úgy vélik, hogy az itteniek úgy se fognak a következő választása már szavazni!) Az ott lakók, - jobb híján - egymás közt beszélgetnek riadtan, de segítségre, információra, bíztatásra nem számíthatnak.
Azóta csak a kamionok járnak a salak úton, a Rózsa utcában, meg a Vass Gerebenben. A polgármesteri Skoda Super’B’, Ford Mondeo, vagy VW kisbusz eltűnt a területről. Most már nem jár arra a sem a polgármester, sem a területi önkormányzati képviselő, sem a METRANS embere!

A légkalapács berregése nem okoz különös riadalmat. Megszokták ezt az ott élők, még abból az időből, amikor dolgozott a gyár. Dohogott, füstölt süvített a környék.
De más zaj volt az! Az, az élet zaja volt!

Az, amiből jutott kenyér és hús az asztalra, amitől járhatott a gyerek iskolába, meg a Radnótiba, és ami az orvos jelenlétét is nyújtotta, ha a szükség, vagy a vég úgy kívánta.
A mostani zaj sötét, és reménytelen, mint a papi reverenda. A halál, a vég zaja! Nem is azért, mert kellemetlen, hanem azért, mert rádöbbentette az ottaniakat, hogy ők, kétkezi dolgozó emberként ennek a kificamodott, lelketlen világnak, (és főleg hatalmaskodó urainak) semmit se érnek!

HORVÁTH GYULA

Forrás: a szerző Facebook oldala