Miként korábban közöltük, 71 éves korában elhunyt Baló György televíziós szerkesztő, újságíró, műsorvezető. Végső búcsúztatása, temetése március 30-án, szombaton délután két órakor lesz a Farkasréti temetőben. Az esemény nem sajtónyilvános, de a család szeretettel várja azokat, akik az elhunytat tisztelték, szerették. Arra kérik a gyászolókat, csak egy szál virágot vigyenek. A csokorra vagy koszorúra szánt összeggel ajándékozzanak meg nehéz sorsú családokat vagy nemes célú szervezeteket.
Elment közülünk az egyik utolsó olyan szerkesztő, riporter, aki a televíziót és a közéletet úgy volt képes összekapcsolni, hogy abban nem lehetett sandaságot találni, és mellékesnek tűnő témák sem kerültek pormacskákként a sarokba. Ő „takarított”. Elegáns volt, következetes, interjúiban nem kommentált, jártasságában nem tetszelgett, mindig csak kérdezett. Abból sem sugallni akart, mindössze netán őszinte, de legalább korrekt választ kapni.
Vazallusok, üresfejűek nem szívesen ültek mikrofonja elé, pedig alanyait hagyta beszélni, viszont nem engedte túlbeszélni, süketelni. Közvetítéseiben is arra törekedett, hogy a tények, hátterek, összefüggések váljanak érdekessé, érthetővé, igazítsák el közönségét, ne emocionális benyomások, még rosszabb esetben kirohanások legyenek. Utálta a helyezkedést, a nyomulást. Osztatlan tekintélye abból táplálkozott, amit tudott, amire illik azt mondani, hogy rettentő szükség van rá, s ami egyre inkább mellőzötté vált a közszolgálat kommunikációs csatornáin.
Baló György mindig és mindenütt a minőséget tartotta szem előtt, s rövid ideig abban a hitben élhetett, hogy erre mindenféle betartás, akadály nélkül műhely, csapat szervezhető. A műhelyeket aztán előbb-utóbb aláaknázták, a csapatok szétszéledtek, mert a hivatalosság részéről a fellengzős szólamokat soha nem kísérte egységes igény és érdek a tisztességes tájékoztatásra. Előbb torzult, majd részlegesen lebénult az objektivitásra törekvő médiumok világa. Úton-útfélen hallani, miszerint nincs laboratóriumi értelemben vett függetlenség, ám akik ennek a féligazságnak a hajtogatásában találnak egérutat, azok hamis értelmezés prófétái, okoskodásukat gátlástalanul belemossák a velejéig elfogult propagandista magát mentő, dagályos szólamaiba.
Egyáltalán nem a véletlenek szerencsétlen összejátszása, fatális pech, hogy Balót a politikai elit hol az alakuló kereskedelmi tévék környékéről golyózta ki, hol a köztévé elnöki pályázataiból. Való igaz, tőle nem lehetett biankó csekkeket, ígérvényeket kapni, csak érdemi közéleti műsort, nyitott vitaszellemet, színvonalat. Márpedig ezeket a politikusok szóban nagyon díjazzák, s egészen addig ragaszkodnak is hozzá, ameddig nem az ő portájukat érinti serényen, részrehajlás nélkül.
Balót mindegyik oldal becsülte, ugyanakkor tartott is tőle. És ahogyan a szervilizmus, a kiszolgáltatottság végigsöpört a tömegkommunikáción, úgy vált egyre kényelmetlenebbé az a fajta kíváncsiság, amit többek közt ő is képviselt. Hosszan lehetne névsorolvasást tartani, kik és miért szorultak ki a rendszerváltozás óta előbb csak a főműsoridőből, majd a képernyőkről, néztek más szakma után, vagy próbálták színházi, pódiumbeszélgetéseken kamatoztatni azt, amiről naivan úgy vélték, köze van a demokratikus tájékoztatáshoz.
Baló náluk makacsabb volt. Ez az újabb és újabb kiábrándulásokkal kísért konokság tartotta őt mindvégig a szakma csúcsán úgy, hogy már hosszú ideje csak az RTL2 késő esti műsorában kapott munkalehetőséget, tisztelet érte a társaságnak, de nevezhetnénk mindezt a mai nyilvánosság kórisméjének is.
A 80-as évek végének és a 90-es évek elejének sztárjai voltak azok a riporterek, újságírók, akik megismertették a társadalmat egy forrongó, vitatkozó, átalakuló, demokráciát tanuló országgal, mert erre szomjazott a publikum. Hogy a sajtó közmegbecsülése, bizalmi indexe mennyit romlott és miért, az napjainkban tudós dolgozatok tárgya. Baló élete utolsó pillanatáig a gyakorlatban próbált az okokkal szembesíteni minket. Talán néha már az sem érdekelte, hogy sikerül-e neki. De nem adhatta alább.
Tamás Ervin (168 óra)
