Csepeli nyugdíjasként boldogan élvezték a legvidámabb szocialista barakk nyújtotta előnyöket. Nekik elég volt az, amit a szocializmustól kaptak. Nem akartak New-York-ba, Párizsba, de még Moszkvába se menni. Jó volt fájó csontjaiknak Zsórifürdő, Hévíz. Egy törekvésük volt: a gyerekeiket különb élettel, jobb körülményekkel, és nagyobb tudással akarták megajándékozni.
"A mai napon száz éve, hogy megszületett az édesanyám. Nagy nap ez még akkor is, ha már közel két évtizede nincs velünk. Ma reggel kimentem a sírjához, és elgondolkodtam." – Így kezdi Száz év című fb-bejegyzését Horváth Gyula. Meggyőződésünk, hogy a hasonló sors miatt sokan osztják a szerző véleményét, köztük olyanok is, akik csak maguk között idézik fel ezt a magyar látószöget, és elhűlve hallgatják életútjuk pocskondiázását. Ezért HGY írását változtatás nélkül közöljük:
„Éppen egy évszázad az, amelyik édesanyám születése és a mai nap között húzódik. Édesanyám egy Vas megyei faluban született, és ott akkoriban bizony feudalizmus volt még. Lehet, hogy a jog szempontjából nem, de a társadalmi viszonyok bizony azt mutatták. Az emberek kétkezi munkával, látástól vakulásig dolgoztak a földeken. Gép ott csak olyan létezett, amit emberi, vagy állati erővel hajtottak. Mindenki a munkája, az ereje, és a rátermettsége folytán érvényesült. De, ha jött a természeti, vagy társadalmi csapás, azt senki nem tudta kivédeni. A beteg, a balesetet szenvedett az esetek többségében vagy magától, - és a népi gyógymódoktól - meggyógyult, vagy meghalt, mert az orvos megfizethetetlen. A halál állandó vendég volt abban a
kis faluban. Sok nő halt úgy, mint nagyanyám, gyermekágyi lázban, és sok a szülés komplikációiban. A férfiakat a nehéz munka tette ideje korán rokkanttá. A rokkant pedig teher volt az amúgy is nélkülöző családja számára, ezért maguk találtak megoldást a helyzetre.
Nem volt olyan magyar falu, ahol ne élt volna az ott lakók emlékezetében riasztó történet a kocsmai verekedések és késelések fiatal áldozatairól. Az életnek nem volt túl nagy a respektje a falvakban. A kitörést a megművelhető földtulajdon hozhatta volna meg az ott lakóknak. De a feudalizmusba ragadt magyar falu, nem tudott művelni való földet adni a 6-8-10 gyermekes parasztoknak. Az akkor is túlnyomó többségében a földesurak, a nagybirtokosok kezén volt. A 8-10 holdas kisbirtokok örökség általi tovább darabolása, csak a keserűséget, és a nélkülözést, és az éhes szájakat szaporította. Nem is volt ezért más lehetőség, mint otthagyni a falut, és Pestre, vagy városokba menekülni. Használhatatlan szaktudás, és sokszor a legalapvetőbb elméleti ismeretek nélkül.
Mi lehetett belőlük? A fiúkból segédmunkás, hász-nyek, meg pucer, a lányokból szolgáló vagy cseléd. A harmincas negyvenes években az „úri házak” nem lehettek ún, „lán” nélkül. Ezek a szerencsétlen kislányok aztán teljes kiszolgáltatásban, tűrték a sorsukat. Anyám 16 évesen került „fel”. Ezek a gyerek-lányok, szállást ellátást kaptak, de az alacsony bér, és a szabadnap nem mindig adatott meg nekik. Végigélték, hogy gazdáikat elhurcolták, őket kitaszították, és egyre több rokon, ismerős, vőlegény halálhíre jött a frontról. Aztán a front is ideért, és az „ostrom” - ami a világ egyik legnagyobb csatáját és szenvedését hozta számukra - a pincébe kényszerítette őket. Hol a nyilasok, hol a németek jöttek, és vitték őket kényszermunkára. Mosni, főzni, sebesülteket ellátni! A felszabadulástól nem, de az oroszoktól nagyon féltek. Akárhogy kenték korommal az arcukat, vagy tekerték rongyokba a testüket sokan erőszak áldozataivá váltak.
Volt, aki túlélte, volt, aki nem. /És nem mindig a túlélő járt jobban!/ Olyan azonban nem volt, akiben a félelem, és a kétségbeesés örök életre szóló nyomot ne hagyott volna. A Rákosi rendszere is nagyban épített ezekre a félelmekre. A biztos munka, a minden hónapban érkező kevéske fizetés adott ugyan némi biztonságot, de a hajnali ajtórugdosó razziák, a „szabotálóknak, és a nép ellenségeinek” permanens keresése, meg az ÁVÓ kegyetlenkedése, tartósította a félelmet. A forradalomtól is féltek, mert nem hitték, hogy ebben az életben valaha is győzhet az igazság! Nyugdíjasként boldogan élvezték a legvidámabb szocialista barakk nyújtotta előnyöket. Nekik elég volt az, amit a szocializmustól kaptak. Nem akartak New-York-ba, Párizsba, de még Moszkvába se menni. Jó volt fájó csontjaiknak Zsórifürdő, Hévíz. Egy törekvésük volt: a gyerekeiket különb élettel, jobb körülményekkel, és nagyobb tudással akarták megajándékozni. Többségének sikerült! Reménykedjünk, hogy ezért könnyű is a föld nekik! A magyar föld, amelyik oly sok szenvedést, és oly kevés örömöt adott nekik!”
HORVÁTH GYULA
Forrás: Facebook
