Neked írok, aki vagy felismered magad, vagy nem.

Először is mindenképp legyen méltánylandó részedről, hogy csak levélben szólítalak meg. Azért kíméllek, mert a személyes szóba elegyedés nekem már rég nem válna dicséretemre.

Hiszed, vagy sem: egyáltalán nem haragszom rád, nem is volna miért, hiszen ellenem semmi kártékonyt nem követtél el. Eredendően jó embernek tartalak, és ugyan kínos, de egyszersmind teljesen érthető is, hogy „eredendőséged” már régen nem szeplőtlen. Ennek nyilván így kellett lennie, azzá kellett válnod, amivé tettek.

Vagyis részletesebben: politikai illeszkedésed révén tettek azzá, amivé lettél, mára érett egyértelművé hatékonyságod, ami egyébként épp annyit ér, mint

kinevezőidnek, felavatóidnak is sajátos teljesítménye. Kétségtelen, hogy egy bizonyos szinten szocializált körök számára sikeresnek elkönyvelt a működésed, csak amilyen jó ember vagy, ahhoz képes haszontalan az eredménye. Semmi másért, csak mert ízléstelen.

Bizonyos szinten túl a „jóemberség” kevés, a műveltség és az abból fogalmazott haszonelvűség kultúrájának hiányától többnyire csakis nívótlan hitványság hozható létre. Ugyanolyan bóvli, mint amit megbízóid kínálnak össztársadalmi szinten az egész ország közönsége számára.

Mindaz, ami az össznépi érdeklődésen nem csiszol, nem finomít – legyen az bántóan gyatra szobor, alávalóan banális muzsikálás vagy bűnösen megfegyelmezetlen ripacséria –, annak fertőző erőltetettsége országos méretű gyatraságot teremt. Triviálissá újított betonvárosokat, a világ metropoliszait majmoló üvegháznegyedeket.

A cikk folytatása ITT OLVASHATÓ

Forrás: Verebes István (Élet és Irodalom)