Nem változtathatott volna nevet, hiszen minden Karinthyk meghatározó vonásait hordta örökül az arcán - Ma vesznek végső búcsút a hetvenéves korában elhunyt Karinthy Mártontól. Blogunk Sándor Erzsi írásával búcsúzik a magyar szellemi élet meghatározó személyiségétől.

Azt állította magáról, hogy nem korszerű és ezt tehette teljes joggal, mert minden, amiből a magyar színházat kavarják az ott füstölgött-gőzölgött-fortyogott a bölcsője körül. Hogyan lehetett volna korszerűbb, mint mindazok, akik a kort meghatározták és még mindig. Egy ekkora családi teher olyan ballaszt amitől meg sem lehet mozdulni. Ahová csak lép az ember beléjük botlik, ráakaszkodnak, és lehúzzák, lenyomják maguk alá. Holtukban sem nyugosznak, még ott is rivalizálnak. Ki a nagyobb halott? Ki a nagyobb hiány? Bosszúból megírják egymást, mindig éppen az, aki teheti. Vagy azért mert ő az idősebb, vagy azért mert éppen még él.

Karinthy Marci többszörös színházalapító, az első szocialista színházi üzletember, színházi rendező végül is a legnagyobb közönség sikerét azzal aratta, hogy két kötetben ő írt meg visszafelé minden Karinthyt, akik előre gúzsbakötötték a lehetőségeit és azt a Karinthyt, akit nagyjából mindenki letagadott. Igazságot osztott. Mit tehetett volna?

Nem változtathatott volna nevet, hiszen minden Karinthyk meghatározó vonásait hordta örökül az arcán. Az is felismerte benne a családot, aki véletlenül nem ismerte. Azért nem volt ilyen Pesten.
Marcit mindenki ismerte vagy felismerte, vagy ismerősnek vélte, vagy emlékezett rá valahonnan.
Megpróbált ő rendes színházrendezői karriert építeni, elment Békéscsabára, Pécsre, próbálkozott a bevált kőszínházakkal aztán belevágott a színházcsinálásba az akkor sem létező üzlet felől. Budapesti, polgári, színidirektornak szerette volna látni magát, de olyannak, aki színháztulajdonos és nem olyannak, aki a fenntartó ostorpattogtatása szerint ugrándozik, vagy tűnik el, ha arra szól a parancs.

Képtelen időpontban 1982-ben alapította meg a Hököm Színpadot utalva a nagyapjára, ha már billog legalább ragyogjon és apja színdarabjával nyitott. Naná! Pislogjon csak a fater az első sorban és legyen végre büszke. Persze magára, ez egy ilyen harc, ilyen család.

1988-ban ebből lett a Karinthy Színház szerényen eltitkolva, hogy végül is melyikük is a névadó. A szocializmus utolsó pillanataiban felfedezte a magánszínházat és bebizonyította, hogy Budán is él közönség.
Korszerűnek, modernnek a főiskolára járt lenni, meg amatőr színpadokhoz. A sajátjában visszafogott volt, polgári, szolid és csak néha kapta el a hév – igaz, akkor nagyon - amikor például a Fiúk a csapatból-t kínálta oda polgári nézőinek, vagy amikor Muráti Lilit visszakönyörögte a színpadra.

Egyébként humanitárius segélyszervezete, színházi Laknerbácsija volt állástalan és csóró rendezőknek, színészeknek. Nem ingyen tette, szépen kinyerte belőlük a hálás tehetséget. Rengetegen köszönhettek neki lehetőséget, szerepet, színpadot, közönséget, vacsorát, villanyszámlát. Ő meg nekik sikert, amire nem volt féltékeny hanem épített rá, élt belőle és éltette a színházát.

Nem lett korának meghatározó rendezője, de korának meghatározó színházi személye lett. Korunkat meghatározó barátunk. Az, aki doktori disszertációt írt az osztálytársaiból akik nem lettek doktorok és megkerülhetetlenül intézménnyé tette magát és a színházát. Mindenbe lefogadom, hogy holnap is hallani fogom a hangját a Klubrádióban, amint a Karinthy Színház esti előadását ajánlja. Eltelik egy kis idő még amíg észrevesszük, hogy már nincsen. Annyira hozzánk tartozik.

Forrás: SÁNDOR ERZSI