Itt a belépés ingyenes volt, de a kilépés viszont sokszor bizonytalan...„— Apuskám! Akarod, hogy szájon törüljelek? — Csattan a pofon, fél perc alatt az egész társaság a földön hempereg. Mindenütt kiömlött ital, összetört poharak, bagószag. Székek recsegnek, asztal dől össze nyögve egy rádobott test súlyától. Kis idő múlva itt a rendőrség, igazoltatások, néhány bortól gőzös arcú ember kissé kijózanodva, lehajtott fejjel takarja el szakadt ingét. Aztán kényelmetlen csend — és pár nap múlva kezdődik elölről...” Ezzel a rejtői fordulattal, az ötvenes évek végét és a hatvanas évek elejét megidéző életképpel kezdődött Csepel egyik nagy vendéglátóipari szórakozóhelye, a Rákóczi étterem „megtéréséről” szóló riport
A cikk a Budapesti KISZ Élet című lapban jelent meg. A naptár 1961-et mutatott.
A riporter a fenti életképet nyilván azért villantotta fel, hogy sokkal élesebben rajzolódjon ki a folytatás. Többek között ezt írta:
„Ez volt néhány évvel ezelőtt a Rákóczi Étterem: lumpok és huligánok tanyája. Rosszhírű hely volt, csökkent a forgalom is.
Az étterem vezetőjének, Lindner Bélának — Farkas Jenővel karöltve — jó ötlete támadt. Olyan, amely ezt a hírhedt helyet