Hosszú betegség után, életének 73. évében elhunyt Hovanyecz László újságíró, a Népszabadság nyugdíjas főszerkesztő-helyettese, főmunkatársa, a Tekintet főszerkesztője. Temetésére szűk családi körben kerül sor.
Jellemezni őt tömörebben nem lehet: „Pékgyerek. Gyöngyösi. Ereiben tót vér csörgedez. Franciás. Hírlapíró. Baloldali. Bivalyerős” – írta róla hetvenedik születésnapján egyik legjobb barátja. Mindez már múlt idő. Meghalt.
Pék fia volt. Bivalyerős fizikumában, bivalyerős szellemében. És ha az ember nem látta is, amint kacsázva végigcsattog a szerkesztőség folyosóján, hallhatta, itt van, valamelyik szobában, sarokban, ahonnan dörgő nevetése visszhangzott, és ahol pillanat alatt mindig köréje gyűlt négy-öt ember. Beszélgetni.
Világra nyitottabb embert nem ismertem, s olyant sem, aki nem nyugvó akarattal egyszerre tapasztalta meg a mocsaras hétköznapokat, és az elvont tudományt.
„Mondjad, jó barát, én meg majd hallgatom” – morogta egy őt nyaggató részegnek egy valamikori házibulin, amikor az mindenáron meg akarta vele osztani nézeteit az emberiség megmentéséről. És hallgatta azzal az angyali türelemmel, ahogyan mindig figyelte a másikat, tágra nyílt kék szemekkel a bozontos szemöldöke alatt, közben mormogva a maga igazságát, hogy aztán egy lexikon alaposságával jegyezzen meg ezt, azt – „nem beszélve arról” –, amiről mindenki más megfeledkezett. Vagy, amiről, nehéz bevallani, fogalmunk sem volt.