Csendes őszre vágyom. Nem a bágyadtan napos vénasszonyok nyarára gondolok. A politikai közélet viharaiból lett elegem. A durva kiszólásokból, amivel a különféle politikai oldalak megszólalói hetek óta gyalulták egymást. Számoltam a napokat, essünk túl végre az önkormányzati választásokon, hátha aztán megnyugszanak a kedélyek.
Ám a végletekig felhergelt indulatokat a következő hónapokban nehéz volna lecsendesíteni, ami nem is áll szándékában a kormánynak. Aligha engednék meg, hogy a magyar emberek a „megbékélés posványába” süllyedjenek. A mi egyszerű falusi gyerekünk joggal gondolhatja, hogy ebben az országban jól mennek a dolgok, a magyar emberek akkor boldogok, ha tudják, kit kell szeretni, és kire kell haragudni. Ezt már megtanulták.
Csendes őszre vágynék, amire nem sok az esély. A Fidesz legutóbbi kongresszusán a párt elnökének választott, „utcai harcok világához szokott férfi” megint megfújta a csatakürtöt. A politikát is ketrecharcnak nézi, az érzelgősséget a gyengeség jelének tartja. Elvárja, hogy a „katonái” nézzenek szét maguk körül és lássák meg azokat, akikkel élet-halál harcot kell vívniuk.