Ez a ház – melynek védelmére most felsorakoztatok – nem egy a csepeli épületek közül. Mondhatnánk jelképnek, vagy akár szimbólumnak is. A közösségi élet, a művelődés, a szórakozás, a jóra-szépre nevelés, a szolidaritás intézménye – ezer és ezer csepelinek adta meg az alkotás örömét. Barátságok szövődtek itt, s életre szóló szerelmek születtek. A gyerekeké volt és ma is az ez a ház, a nyugdíjasoké, a munkás íróké, az olvasóké, a csillagvilág titkait fürkészőké, meg a Vigalmi Gárda színészeié, táncosoké, zenészeké, fotósoké. Meg bizony a rászorulóké, a munkásból munkanélkülivé vált tagjainak, harcra buzdított a reménytelenség ellen, majd’ egy évszázadon át. - Milyen jó lenne, ha nem csupán itt és most, hanem szerte az országban felharsanna a kiáltás: „Kiállunk a munkásotthonért, felemeljük szavunkat a kultúra szabadságáért, mert MI IS CSEPELIEK VAGYUNK!”
Feledhetetlen, felemelő demonstráció szemtanúi lehettek mindazok, akik részt vettek június 24-én a Csepeli Munkásotthon függetlenségének megőrzéséért szervezett élőláncban vagy a médiában, internetes lapokon, blogokon kísérték figyelemmel a tüntetésről szóló híreket, fotókat. Megrendítő élményt nyújtott Drucker Tibornak, a Munkásotthon 1956 és 1964 közötti igazgatójának beszéde. A Bárány Tibor szerkesztette 21. kerületi Hírhatár tudósítása alapján most ezt a beszédet közöljük, mert mint cseppben a tenger, úgy tartalmazza az intézmény viharos történetét és a megoldást a krízis helyzetekre. Drucker Tibor nagy tetszést kiváltó beszédében a következőket mondta: