Azon a télen nagymamám már sovány volt és aszott, mint egy karácsonyfa, ami belül szép lassan elszáradt, és egyik napról a másikra hullatni kezdte a tűleveleit. Bőre alól addig ismeretlen vonások bukkantak elő, amelyeket nem az élet, hanem az elmúlás rajzolt oda.
Neki nem kell karácsonyfa, ezt hajtogatta már az első fagyok beálltakor is. Neki már nem lesz karácsonya. Mi lemondóan hallgattunk, nem akartuk azt a kevéske erejét is vitára pazarolni, és hát valahol mélyen tudtuk, hogy fogy az idő. Tüntetőleg persze vettünk ajándékot. Mármint nem Mama, hanem a Sors ellen igyekeztünk demonstrálni: hogy egyszerűen nincs, nem lehet végük a városba beszánkózós újévi köszöntéseknek, a szúrós pulóverben toporgásoknak a fa alatt, hogy idén, jövőre és míg világ a világ, mindig megcsap majd a gyantás illat, ahogy belépünk az előszobába.
Ahogy közeledett a szenteste, úgy hallottuk egyre többször, hogy Mamának nem kell karácsonyfa, nem kell ünnep. Amióta nagypapám meghalt, neki nem kellett semmi. Halkan elsorvasztotta magát, és mi ezért még csak hibáztatni sem tudtuk. De elengedni, azt nem akartuk.
Huszonnegyedike volt, valahogy erre a napra maradt