– Jó napot, Karcsi, sajnos ki kell mennem vécére – mondja ilyenkor. Aztán, amikor végzett, újból telefonálnia kell, hogy befejezte, és visszaállt a pult mögé. Röhej. Most nemigen van kedvem kacagni.
Nem volt a faluban munka, hát bejöttem ide a városba, tudja, a „nagybótba”, mi csak úgy hívjuk. Eleinte árufeltöltéssel kezdtem, éjszakai műszakban. Este szépen lefektettem a gyerekeket, elmondtam nekik az öreg néne őzikéjét, „őzgidácska, sete-suta, rátévedt az országútra”, vagy ha már szorított az idő, akkor egy rövid kis Weöres-verset. Azt különösen szerették, hogy „alva jár az Orbán, tornyot visz az orrán, trombitások ülnek benne három szekér polyván, hú trombitások, három szekér polyván.”
Előkészítettem a másnapi ebédet, szerencsére a férjem nem ijed meg, ha egy rántást vagy habarást meg kell csinálni. Befejezhettem volna reggel is, amikor hazaértem, de olyankor már semmihez nem volt kedvem, csak fogat mostam, zuhantam be az ágyba. Mire megjöttek a gyerekek az oviból, felébredtem, s estig végre anyának érezhettem magam. Aztán kezdődött minden elölről.
Nem panaszkodtam sose. Azt gondoltam, nekem még nem is annyira nehéz.