Azt mondják, a halhatatlanság valójában kétszáz év. Merész, elsőre cinikusnak, másodjára inkább bölcsnek tűnő mondás. Ha eltelik kétszáz év, és arra a költőre, zeneszerzőre, festőre még mindig emlékszünk, mégpedig úgy, hogy nevéhez nem közöny tapad, nem feszült kutakodás az emlékezetben, hanem jelentékeny tartalmak a korról és a kortalanságról, ha halljuk, olvassuk, szemünket gyönyörködteti vagy gondolatainkat rabul ejti, ha úgy érezzük, adósai vagyunk, de legalább szeretnénk megköszönni neki, hogy élt és alkotott, akkor kiállta a halhatatlanság próbáját.
Arany János kétszáz éve született. Nem rémlik, hogy neve az irodalomban, a közéletben volt-e valaha is botránykő, nem vallják őt ősüknek izmusok, próbálta, de nem tudta őt kisajátítani egyetlen politikai erő sem, valahogy nem volt rá alkalmas. Se forradalmak, se ellenforradalmak nem tűzték zászlajukra, ahhoz ő túl sokrétű volt, mondataiból nem lettek közösségi jelszavak, csak egyénekhez szóló vigasztalások, lózungnak túl mély volt, lelkesítő frázisnak túl rezignált, halálba-csatába küldéshez nagyon is túlélő típus, hedonizmusokhoz túlzottan puritán.
Sose írta le magáról, hogy „természetem komoly”, mert ehhez túl komoly volt. Úgy bánt a nyelvvel, mint csak irodalmunk legnagyobbjai, szófordulatait, szókincsét úgy használjuk naponta, hogy nem is tudatosul bennünk. Aki szavakkal dolgozik, jól tudja: ő a mi aranytartalékunk. Nagy szerencsénkre