Szerezhet tisztséget, foroghat felsőbb körökben, lehet díszvendég, viselhet divatos cipőt, ha a tükörbe néz, akkor is egy mezítlábas, esetleg bocskoros gyalog marad. Költözhet várba, lehet arénák, kisvasutak, kastélyok ura, akkor sem polgár, alázatra, deresre született, de amikor korbácsot vesz a kezébe, nagyot üt.
Dehogy akarom az iskolák mostanában lyukas történelem óráit betömni. Rosszkedvemben (rezsi, infláció, uszítás) idézem fel az Úr 1514-es évének fontos epizódját, amikor valami Székely ember, ismertebb nevén Dózsa György megölt egy királyi adószedőt, Nagytúr (ma Szlovákia) mezővárosában, elvette a pénzét, és ezzel végérvényesen háborúba hívta, a rablógyilkosságtól lelkes parasztságot.
Dózsából később mártír lett, lila-fehérben világhírű csapat: Szusza, Bene, Törőcsik márkanevekkel, aztán a hitványabb: propaganda miniszter, vak komondorokkal karambolozó, pedagógusokat lenéző, nem létező ellenségektől rettegő, a törvényeken átgázoló, a javakért bárkit megsemmisítő valaki, durvábban, senkiházi. Egyes számban a brancs.
Olyan, mint a