Nem kell feladni! - Ez a Lennon-jelenség lényege. "Tegnap volt negyvenkét éve, hogy Lennont megölte az a bizonyos senki, s ennek következtében a Beatles alfahímje ott rekedt a XX. században örökre – milyen fura, hogy ha az az említett senki nem születik meg, akkor az öreg Lennon talán a mai napig turnézna a világban. Most éppen Putyint szapulná, ahogyan a vén Bob Dylan csinálja túl a nyolcvanon..."
Egy Lennon-napom úgy kezdődik, hogy meghallgatom tőle a Dig a Pony című számot, aztán a Don't let me down-t, majd a Strawberry Fields Forevert, s végül a Lucy in the Sky with Diamonds című dalt, mert ezek a kedvenceim tőle.
Ezt a Lennon-hangot szeretem, ezt a karcos, nyers és pszichedelikus énjét. A korai Beatles-re jellemző, csajozós, cukros szövegeket nem kedvelem, igazából az 1965-ös Rubber Soul című lemeztől, meg az 1966-os Revolvertől számítom az én saját, külön bejáratú Lennonomat, azt a John Lennon nevű, különös és eredeti fazont, akit 1980. december 8-án azért lőtt le egy senki, hogy valaki legyen belőle. Nem lett belőle valaki, Lennon viszont azon a napon halhatatlanná lett. Azóta sincs olyan másodperc a Föld nevű bolygón, amikor éppen ne szólna egy Beatles-dal valahol.