"De aztán persze kussolsz. Mindig csak kussolsz, te magyar jobbágy, lapítasz az alázatosan levett kalapoddal a kezedben évszázadok óta. Várakoztatnak aztán néhány órát a folyosón, ahol ülőhely számodra nincsen, s amikor az ígéretük ellenére rád sem hederítenek, otthagyod őket, otthagyod őket a francba. Nem lesz műtét. Itt nem. Nem kértél protekciót, meg is lett az eredménye: ha az osztályra nem is, de becsekkoltál a való világba. Rohansz feldúltan el, s hallod az egyik folyosón, hogy egy öreg, szakállas beteg inni kér egy pult mögött ülő, fehér köpenyes nőtől. „Meghalok szomjan, kérek egy pohár vizet”, ezt mondja szó szerint. Mire a fehér köpenyes nő fölcsattan, „nem adok, nekem is csak egy poharam van”, ezt mondja szó szerint." - Ha az idézett mondatokból valaki ráismer a magyar valóság egy darabjára, akkor az nem a véletlen, hanem Kácsor Zsolt műve. A Népszabadságban A lélek méze, a nol.hu - n A földesúr mobilszáma címmel megjelent publicisztikát az alábbiakban közöljük: