"Eszembe jut egy huszonéves film. A sztorija annyi, hogy egy kisfiú kitalálja, jobbá teszi a világot, aminek kézenfekvő módja, hogy jót tesz három emberrel, de mindnél azt szabja feltételül, hogy ők is tegyenek jó másik három-három emberrel."
Késő este, fáradtan érek haza, beállok a szokásos mozgássérült parkolóhelyre. Jogosan teszem, hiszen pár éve térd- és csípőprotézist kaptam.
Bár a rengeteg kínlódást követően jól vagyok, tudok mozogni, de ha már így alakult, azért élek a rokkantkártya kínálta lehetőséggel. (Noha az extra segítség sokkal inkább rám fért volna az operációkat megelőzően.)
Ráadásul a munkám meglehetősen parkolásigényes, hiszen kerületszerte járok ki a betegeimhez, és bizony élek a törvény adta lehetőséggel, és az általában üres mozgássérült helyekre lavírozom be az autómat.
Mindig szépen leállítom a motort, behúzom a kéziféket, kiveszem a slusszkulcsot, majd a szélvédő mögé helyezem a kártyámat.
Majd’ megütött a guta, hogy