Akinek módja van rá, hogy szorgalmasan olvassa a közösségi portálokat, látja, hogy a 90. életévébe lépő Pulai Miklóst (képünkön) hány százan köszöntik föl. Közöttük jómagam is. Negyven éve ismerem. Pekingben volt egy kacsavacsorára a vendégem, jóllakottan beszálltunk a kocsiba, és mindenáron meg akartam mutatni neki, hogy száz kilométeres sebességgel haladva miként lehet kikerülni a biciklistákat. Ez a vállalkozás olyannyira sikeres volt, hogy Miklós még ma is bevallja: a halálfélelem jött rá.
Amikor hazaértünk egy búcsúitalra, szembetaláltam magam a Magyar Nemzeti Bank első elnökhelyettesével, aki nem funkcionárius volt, hanem egy „naturbursch”. Lengyel László szerint egy „vagány”. Igaz. 1975/76-ban a poharát emelgetve olyanokat mondott az akkori Magyarországról, hogy nekem a lélegzetem is elállt. Közgazdász volt, nagyon képzett bankár, mindent tudott, és általam soha nem hallott nyersességgel nyilatkozott az MSZMP vezetőiről, a kormány tagjairól, kik a kérdéses időben éppen azzal foglalatoskodtak, hogy megfojtsák a Nyers-féle gazdasági reformot.