Ezekben a tákolmányokban a 21. században a magyar fővárosban emberek élnek, és gyermekek születnek. Hogy piszkosak, esetleg büdösek? Ilyen körülmények között csodálni való? A mostani hatalom ezt úgy orvosolta, hogy a közelben lévő vízmű lakótelep civilizált területét bekeríttette, nehogy a hárosiak odamenjenek. Azzal, hogy a területet a hatóság nem vonta „belterületté” a maga részéről a problémát megoldottnak is véli. Az itt élő emberek a csepeli hatalom számára nem léteznek?
Most vagy soha címmel tette közzé gondolatait a hárosi áldatlan helyzetről Horváth Gyula. Írását változtatás nélkül ajánljuk olvasóink és a kerület vezetőinek, továbbá a csepeli közélet valamennyi felelősen gondolkodó résztvevőjének figyelmébe:
Most vagy Soha! Ez a tragikus végkifejletet is jelentő kifejezés most a Csepel déli részén lévő Hárosnak szól! Mindenki láthatja, hogy a temetőtől Délre lévő terület elkülönülése, leszakadása az utóbbi időkben nagyobb fordulatra kapcsolt. Ezen a területen a spontaneitás, - a más helyen ilyen mértékben nem tapasztalható - társadalmi, és építészeti szabálykerülés tapasztalható. Félő, hogy kikerült az ellenőrzés alól!
A rendszerváltás előtt elsősorban mezőgazdasági területként (Bulgár kertészet, TSZ) megjelölt helyeken, a csepeli gyárak dolgozói kezdtek zártkerti földdarabokat bérelni, néha vásárolni. Végtelen zavaros körülmények között jöttek létre a tranzakciók, mert a tulajdonosi szerkezet igen nehezen volt kibogozható. Ez a bizonytalanság aztán az alacsony árakban tükröződött, ami mágnesként vonzotta a föld közelségét igénylő, vagy rá kényszerülő embereket. A hatalom pedig szemet hunyt a szabálytalanságok felett, mert úgy tudta, hogy a szocializmus nagy tervszerű lakásépítési elképzelésében ez a terület egységes, nagy lakótelepként szerepel.
A rendszerváltás után azonban