A leggyűlöletesebb szó. Felzabálja a jövőt. Csikorgó krétával húzza le a listáról a terveket. Szoknunk kell már nekünk, harmincasoknak is. Pedig arról volt szó, hogy a „majd” a szüleinkkel együtt nyugdíjba vonul. Ehhez képest egyre gyakrabban jön elő.
Én egy európai országban akartam élni. Jelzők nélküli, „csak” európai országban. És úgy nézett ki, hogy össze is jön; bénán, de lelkesen és őszintén indultunk. Aztán öt éve összegyűrtük és sárba dobtuk az egészet, váll fölött, sarkon fordulva. Ma annyi közünk van Európához, hogy befogadtak félmillió magyar gazdasági menekültet, eközben narancsszín mancsok lopják az onnan érkező pénzt, Orbán Viktor pedig időről időre rúg egyet Nyugat felé. Azt hiszi, hogy nekik fáj, de közben minket taszajt keletebbre. És csak abban tudunk bízni, hogy majd egyszer Európa lesz itt is. Tanult, toleráns, elfogadó Európa.
Aztán azt is gondoltuk, hogy az nem jöhet el újra, amikor Magyarország regnáló kormánya és egy náci, méghozzá egy srác bőrszíne miatt annak barátnőjét összeverő náci egy húron pendülnek. De.