Gyötrik a felszakadó emlékek, pedig ő nem szokott és nem is tud emlékezni. Nem kell bánnia az idővel, mert jól tud feledni, megtanult. Az ő szíve olyan, mint az üres Váci út hajnalban, amikor csak a helyi vagányok játszanak rajta autóversenyt, utána csönd van, döbbenetes csönd és kopárság. Meg lehet állni a közepén, mint egy kősivatag peremén. A körúti felüljáró betonhulláma keskenyre vágja a horizontot, mintha aszfaltból lenne az ég, mintha bebetonozták volna a világot. Ez a süket, tömör valóság, ez segítette eddig.
Aztán mostanában, talán mert olyan ismerős a régi világ, megindultak benne évtizedes emlékek. Pedig ő mást sem akart, csak felejteni és eltűnni, szürkén és súlytalanul, felelősség és számadás nélkül lezárni az életet, jeltelenül eltűnni, egy szóróparcellában lefolyni a csatornába – még csak a földbe se épülni bele. De valahogy visszajött a történelem. És vége a boldog békeidőknek, a szunnyadásnak, mert a kődugó megmozdult, szelel, és a mélyből elfeledettnek hitt indulatok, vágyak, gyötrelmek forrósága csap ki.