Ceglédi Zoltán gondolatai:
Nem tagadom: mikor elolvastam a 71 menekült, köztük négy gyerek borzalmas halálára érkezett gyűlölködő vagy épp örvendező (!) kommenteket, nekem is az volt az első reakcióm, hogy lám, menthetetlen gonoszság uralta el a magyarokat, szörnyeteggé lett az ország.
Amikor a pengés kerítés alatt átbújó menekültekre, köztük gyerekekre üvöltve tűzparancsot követelő reakciókat láttam, először bennem is düh és lemondás kavargott, mondván, a magyar társadalom úgy döntött, lélektelen gazemberek masszájává rothad. Amikor a szememet és a szívemet nyilas házmesterek stílusában előadott, tíz éve még a Jobbikban is szégyellt, náci elmebetegekhez illő fröcsögés terítette be, amikor a kegyelmet nem ismerő, vérgőzös ordítás elviselhetetlen orkánná látszott erősödni, azt gondoltam: akik ordítanak, azok pont olyanok is, mint amit ordítanak, őszintén, átélten, készakarva, gonoszságuk minden parányi molekuláját átérezve.
Aztán arra gondoltam: vajon ők mikor kaptak kegyelmet bárkitől is?
Magyarországon ma a nagy többség számára nem jó élni. Egy kivételezett kisebbség helyzete javul, de a többség, most figyelj: pártállástól függetlenül egyre rosszabb helyzetben van. Ő sem kap kegyelmet. A kórházban nem azért nem kap rendes ellátást, ételt, időben csípőprotézist, mert nem eléggé kormánypárti; vagy fordítva: a gyereke akkor sem jut időben tankönyvhöz, ha apuka levesestányérnyi fideszes kitűzővel a mellén megy a tanévnyitóra.