A hivatalos állami politika szerint a bajbajutottaknak csak akkor jár segítség, ha már a család, az önkormányzat és a civil szervezetek sem tudnak segíteni. Az ország pedig több részre szakadt. A jobb módúak nem tudnak, nem is nagyon akarnak a legszegényebbekről tudni. Hiszen ők megfizetik a szolgáltatásokat, esetleg olyan orvoshoz járnak, aki utódjuk, boldog ősük, rokonuk vagy ismerősük.
Évtizedek óta folyik az ezzel kapcsolatos, méltatlan huzakodás. Eleinte az állam úgy akarta a magánegészségügybe terelni a betegeket, hogy nem teremtette meg annak a hivatalos feltételeit. Közben korrumpálta az orvosokat: olyan borravalós („hálapénzes”) rendszer felé kényszerítette őket, amit egy önérzetesebb prostituált is visszautasítana. Voltak persze olyanok, akik ebből a rendszerből is remekül profitáltak. Ezért nem a feladatokhoz igyekeztek a rendszert hozzáalakítani, hanem – például túlzott adminisztrációs feladatokkal – magát a rendszert züllesztették le.