Hogy miért nem mentem aznap óvodába, máig nem tudom. 57 éve mindenesetre estére az ablakban álltam a Nagymező utca 45. első emeletének franciaerkélyén, néztem a teherautón fáklyát tartó lelkesülteket, és sírtam. Nagytesóim örömtáncot jártak.
Már délelőtt rossz előérzetem volt, amikor anyánk hazatelefonált: ne menjenek zongoraórára nővéreim, furulyára a bátyám. Hajtottam tovább a bőrszíjat a varrógép kerekén nagyanyám lábánál a földön ülve, és ízlelgettem anyánk ritka utasításának tartalmát. Forgott a Singer, egyre gyorsabban billegett oda-vissza, oda-vissza a lábpedál. Ritmikusan számoltam hozzá: tíz-húsz-harminc-negyven-ötven-hatvan-hetven-nyolcvan-kilencven-száz-száztíz-százhúsz-százharminc-száznegyven-százötven-százhatvan-százhetven-száznyolcvan-százkilencven-kétszááááááz...
Ekkor nagyanyám megnyomta a géptű feletti lámpa gombját, és kiment a konyhába az ebédet befejezni. Ültem még egy darabig a földön, kuckós volt ez a hely, szerettem, akkor is megóvott mindentől, ha nem volt rá szükség. A nagyok – öt év volt négyünk között mindössze – suliban voltak. Forradalmi tesómagány, nagy családban a legkisebbnek ritkaság. 1945–50 között megszülettünk, a SAS behívó elől házasodtak gyorsan a gyerekkori szerelmesek – mire én is megszülettem, két éve fejezte be ifjú apánk az orvosi egyetemet. Ketten együtt voltak 56 évesek...